|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Zsivkov, Todor 2006. május 9.Vlagyimir Bukovszkij orosz szellemi ellenálló május 8-án Brassóban azt nyilatkozta, hogy olyan dokumentumok birtokában van, melyek igazolják: a kelet-európai forradalmak terveit Moszkvában állították össze. E dokumentumok egyikében a volt szovjet elnök, Mihail Gorbacsov úgy vélte, hogy Ion Iliescu jó Romániának. “Az egyik dokumentumban Gorbacsov a bolgár vezetőkhöz szól. Az egyik bolgár vezető, Petar Mladenov (aki Todor Zsivkov helyét vette át 1989-ben) azt mondta: “Romániában Iliescu nekünk nagyon jó”. Gorbacsov erre: “Igen, de ne beszéljünk erről nyilvánosan. Rosszat tennénk neki, így jobb, ha hallgatunk”. Bukovszkij hangsúlyozta: a forradalmak teljes ötlete a szovjet terv része. „Megtaláltam a Szovjet Kommunista Párt Politikai Bürójának ez irányú határozatát” – nyilatkozta. Vlagyimir Bukovszkij a kommunizmus elleni állásfoglalásai nyomán vált ismerté, ezért tiltották ki Oroszországból 1995-ben. Az orosz író a kommunizmus tanulmányozásában az egyik legjelentősebb szaktekintély, több alkalommal is felajánlotta támogatását a kommunizmus gyilkosságainak kiderítésére irányuló román erőfeszítésekhez. Vlagyimir Bukovszkij a “November 15.” Szövetség által Brassóban szervezett Román Kommunista Ellenállás IV. találkozóján vesz részt. /Hazai krónika. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 9./2014. december 16.Moszkvában még egyszer, utoljáraAzon a napon – 1989. november 27. –, amelynek fagyos hajnalán a magyar határon éppen átszökött Nadia Comăneci talajtorna-gyakorlatokkal bizonygatta a katonáknak, hogy azonos önmagával, Nicolae Ceauşescu válaszlevelet küldött Mihail Gorbacsov meghívására. A máltai találkozóra készülődve a szovjet elnök már a találkozó másnapjára Moszkvába invitálta a varsói szerződés országainak vezetőit, hogy beszámoljon, mire is jutottak idősebb George Bushsal Európa jövőjének a felvázolásában. Ceauşescu bosszús. Jól tudja, hogy Nyugaton kitelt már a becsülete, Moszkvában meg eddig sem termett számára babér. Fél éve sincs, hogy Bukarestben Gorbacsovval egy egész éjszakát átveszekedtek, és Eduard Sevarnadze külügyminiszter szerint reggelre már közel álltak ahhoz, hogy akár egymásba is kapaszkodjanak... Pedig akkor még csak Magyar- és Lengyelországban volt meleg a helyzet, igazán felforrósodni csak az augusztusi kánikulában kezdett, hogy október-novemberre a németeknél, a cseheknél és a bolgároknál is elinduljon Kelet-Európa nagy földindulása. De a román elnök a régi, rátarti természetét még a mostani, szorultabb helyzetében sem tudja megtagadni. Részéről az is elég lenne, írja a levélben, hogy csak a külügyminisztert küldje el Moszkvába, de ha Gorbacsov elvtárs hajlandó lenne vele és a román kormányfővel külön is elbeszélgetni, hát akkor már neki is megérné ez a kis kiruccanás. Gorbacsovnak egy porcikája sem kívánja ezt, de hát üsse kő, megszokta ő már Ceauşescu primadonnáskodásait. A máltai „nagy találkozást” követő napon, december 4-én elég vegyes társaság hallgatja Moszkvában Gorbacsovot. Ahogy a teremben körülnéz, Ceauşescu mindenfelé új arcokat lát, régi ismerősei közül egy-kettő ha maradt mutatóba. Kádár János helyén például az utódját, Grósz Károlyt sem találja már, pártvezetőként egy reformközgazdász, Nyers Rezső mutatkozik be, mellette Németh Miklós miniszterelnök, aki jó ideje függetlenítette kabinetjét, mindenféle pártállami gyámkodást elhárítva. A lengyel Tadeusz Mazowieczkinak már függetlenednie sem kellett, őt eleve a Szolidaritás jelölte ki választási győzelme után a varsói kormány élére. És nagyon friss, mindössze egynapos hír, hogy Erich Honecker utódjának, Egon Krenznek is pünkösdi lett a királysága. Alig másfél hónap után az NDK utolsó kommunista államfője is bedobta a törülközőt az egész vezetőséggel együtt. A leváltott régi elvtársak sorsa pár órával később, a kétoldalú megbeszélésen is előkerül. Ceauşescu Todor Zsivkov bolgár pártfőtitkár érdekében próbál interveniálni, de Gorbacsov megnyugtatja. Zsivkov szerinte még simábban megússza, ezt viszont aligha mondhatná el Erich Honeckerről. Pedig próbálta figyelmeztetni, nemcsak őt, a cseh vezetőket is, hogy ideje lenne lépniük, amíg még nem késő. Nem hallgattak rá, magukra vessenek. Apropózás ez a javából, de Ceauşescu a füle mellett enged el minden célzást. Most főként gazdasági gondokkal hozakodik elő. Szovjet nyersanyagok kellenének, kőolaj például, mert a román lelőhelyek kimerülőben vannak. Dăscălescu kormányfő a gázszállítások csökkenését panaszolja fel. Gorbacsov szerint kőolajban ők sem bővelkednek, a gázhozamok csökkenése pedig gyakran előfordul, éppen a téli szezonokban. De a találkozó mára már nyilvános gyorsírói jegyzőkönyvében ezeknél pikánsabb dolgokat is olvashatunk. Például Ceauşescu önképét a saját katasztrofális gazdaságpolitikájáról. Érdemes a szavait szó szerint idéznünk: „Mindenesetre vállalatainkat nem szabad egységes irányítás nélkül hagynunk, legyenek azok bár országos jelentőségűek. Persze jogokkal és autonómiával. Húsz évvel ezelőtt rengeteg jogot kaptak nálunk is, de az első dolguk az volt, hogy mindenféle hiteleket vegyenek fel, amelyeket aztán gazdaságtalan beruházásokra költöttek el. Akkor mi a jogokat korlátoztuk, mert kézben kellett tartanunk bizonyos dolgokat. Románia 1980-ra nagyon nehéz helyzetbe került, küladóssága 11 milliárd dollárra emelkedett. Meg kell mondanom önnek, hogy akkori tárgyalásaink során Brezsnyev gyakran mondogatta, hogy ne vegyünk fel hiteleket. Ezt többször is elmondta, de mi hibáztunk akkor, amikor túl sok jogot hagytunk a vállalatoknak, ők meg arra használták ezeket, hogy külföldön eladósodjanak.” Gorbacsov itt közbeszól, hogy leüsse a magas labdát: a kormány volt a hibás. Dăscălescu magára veszi, mentegetőzik: „Én csak az elszámolásra érkeztem!” („Eu am venit numai la plată!”) Ceauşescu felvezetése szerint – legalábbis így adja elő Gorbacsovnak – az indokolatlan hitelfelvétel, a pazarlás, majd a mértéktelen eladósodás miatt kizárólag a könnyelmű vállalatvezetők a felelősek. Ezek szerint ő szegény ott sem volt, ő nem is tudott semmiről semmit. Vajon mikor súgták meg neki, hogy nagy baj van? Csak 1980-ban talán? Akkoriban Románia a fizetésképtelenség szélére került, felhalmozott adósságai átütemezését kérte. A pénzügyi világ az ilyesmit államcsődként szokta emlegetni. Ezek szerint Brezsnyev is eltévesztette volna az ajtót, amikor a hitelektől nem a gyárigazgatókat óvta, hanem a mindebben ártatlan Ceauşescut zaklatta az aggodalmaival... Az adósságok visszafizetésének az erőltetett menetéről is mélyen hallgat, arról, ami miatt Románia lakosságának a nyolcvanas esztendőket végig kellett éheznie és fagyoskodnia. De Gorbacsovnak sem kedve, sem ideje vitatkozni. Először Bukarestben 1987-ben próbálkozott vele, de akkor a felesége, Raisza meghúzta a kabátujját: „Hagyd abba, teljesen felesleges, nem látod, hogy kivel állasz szemben ?!” Gorbacsov már leírta magában Ceauşescut, de a látszatra még vigyáz. Hogy mire is gondol valójában, azt a találkozó végén elejtett félmondata árulja el. Amikor román részről a kétoldalú kormányfői találkozót, a részletes gazdasági tárgyalásokat sürgetik, a szovjetek azzal próbálják lerázni őket, hogy majd 1990. január 9-én, a Szófiában tervezett KGST-csúcs idején szakítanak erre némi időt. Nesze semmi, fogd meg jól! Ceauşescu elégedetlen, és akkor Gorbacsov elszólja magát: „De hát miért, JANUÁR 9-ÉIG MÉG élni fogtok.” („Veţi mai trăi până la 9 ianuarie.”) Moszkvában csak ennyire telt, ebben is maradtak. De aztán a dolgok egészen más irányba kanyarodtak. Gorbacsov és Ceauşescu soha többé nem látta már egymást. Krajnik-Nagy Károly Krónika (Kolozsvár) 2015. február 2.Amivel Zsivkov is törököt fogottRománia és Bulgária történelmének az évszázadok során elég gyakori összefonódásait, párhuzamait a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltásra visszatekintve is tapasztalhatjuk. Mire Romániában ’89 decemberének végén a robbanás bekövetkezett, addigra Bulgária békésebb átmenete is kiéleződött, majd ’90 januárjában csúcspontjához érkezett el. Az akkortájt széthulló szocialista táborban, pontosabban annak Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsában (KGST) a két balkáni országot a többieknél gyengébben fejlettnek tekintették anélkül, hogy a felzárkóztatásukra hangoztatott szólamokat lényeges konkrétum, eredmény igazolta volna. És ha már a KGST-t említettük, a szervezet ’90. januári, éppen Szófiában tartott csúcsértekezletén is hiába várták a nemrég még számottevő szovjet segélyek folytatását. Amelyekkel Mihail Gorbacsov peresztrojkájáig Todor Zsivkov abszolút Moszva-hűségét még honorálni szokták. Persze 1990 januárjában sem kölcsönösségről, sem pedig segítségről nem esett már szó. Ellenkezőleg, néhány kormányfő – Németh Miklóssal az élen – a végelszámolást, a kapuzárást szorgalmazta (a KGST szétesését 1991 júniusában, éppen a szervezet budapesti ülése után hivatalosan is bejelentették). A szófiai repülőtéren sem Zsivkov fogadta a vendégeket. A szovjet táborban rangidős bolgár vezetőt már november 10-én, a berlini falomlás másnapján palotaforradalommal, azaz hogy pártpuccsal lemondatták. Idők és szerencse forgandóságán 1998-ban bekövetkezett haláláig háziőrizetben meditálhatott. És örülhetett, hogy nem kellett közeli barátja és kollégája, Nicolae Ceaușescu sorsában osztoznia. A román vezető őt nem is Todornak, hanem Tudornak szólította, és tette ezt szisztematikusan, amióta megtudta, hogy Zsivkov édesanyja balkáni román, „vlach” volt, aki ráadásul olténiai rokonsággal is rendelkezett. Azon a vidéken, ahol olyan lánglelkű forradalmárok teremtek, mint a Vladimir faluból származó Tudor meg Scornicești igen nagy fia... Szóval annyira teljében volt a személyes barátság, hogy a híres szülöttek után még a szülőhelyeknek is testvér-települési kapcsolatba kellett lépniük egymással. A sztálini idők e két ittfelejtett remineszcenciája a túléléssel is hasonló módon próbálkozott. Ahogy szép lassan kiderült, hogy a beígért földi paradicsom helyett mindkét országban ínséges esztendők következnek, az is világossá vált, hogy a világ proletárjai nemigen akarnak egyesülni, így aztán az Internacionálé világforradalmi álmát itt is, ott is a nemzeti himnuszok régi dicsőséget zengő akkordjaival helyettesítették. De hogy az internacionalizmusról nacionalizmusra sikeresen váltsanak át, ahhoz bizony ellenségképről is gondoskodni kellett. Ebben kezdetben Ceaușescu járt az élen, amikor a magyar kisebbség felszámolására már régebben kigondolt menetrendet a nyolcvanas években felpörgetve igyekezett befejezni. A kisebbségek erőszakos beolvasztásának gondolata Zsivkovék számára sem volt idegen, de a gyakorlata sem. Már az ötvenes-hatvanas években is többször próbálkoztak vele, 1984-ben aztán igen keményen újraindult a gépezet. A forgatókönyv minékünk, erdélyi magyarok számára kísértetiesen ismerős: a török iskolák bezárása, a sajtótermékek, rádióadások, könyvkiadás megszüntetése, a török nyelv nyilvános használatának betiltása, a kivándorlás burkolt vagy nyílt bátorítása, a hátrahagyott lakások, javak szimbolikus áron történő állami felvásárlása, a távozó török tömegek helyébe csak többségi etnikumúak beengedése. Viszont csak bolgár specialitás volt az iszlám-törökös családnevek elszlávosítása (annak ellenére, hogy a történettudomány a mai bolgárok őseit is volgai bolgár–törökökként tartja számon, akik a VII. században a Balkánra érkezve nemcsak hazát, de vallással együtt nyelvet is cseréltek. No de az őstörök eredethez a bolgárok is valahogy úgy viszonyulnak, ahogy egykor mi, magyarok a „halszagú rokonsághoz”: nem különösebben dicsekedtünk vele). Az „újjászületési folyamatnak” nevezett, korántsem kulturális, hanem etnikai forradalom a törökök üldözésével 1984–85-ben kapott erőre, de az általános nemzetközi felzúdulásra Zsivkovék csakhamar visszavonulót fújtak. 1989 elejére viszont a peresztrojka szelleme annyira begyűrűzött már Bulgáriába is, hogy a felbátorodott törökök tömegtüntetéseken követelték vissza régi családneveiket. A hatóságok erre ismét bekeményítettek, a protestálókat ezerszámra internálták, május végén pedig megnyitották a török határt. „Utasítottuk a belügyminisztériumot, hogy a szélsőségeseket a lehető legrövidebb idő alatt szállítsák el az országból Ausztrián át, és utasítsák ki azoknak a fanatikusoknak a tömegét, akik ezeknek az eseményeknek a középpontjában állnak” – jászotta meg a felháborodottat Zsivkov. De pártaktivisták szűkebb köre előtt már az okokat is kendőzetlenebbül elismerte. „Ha nem hagyjuk, hogy ebből a népességből távozzon két-háromszázezer fő, akkor 15 év múlva Bulgária már nem létezik. Olyan lesz, mint Ciprus”. Tosa bácsi – ez volt a beceneve – itt arra gondolhatott, hogy az összlakosság 10 százalékát kitévő muzulmán kisebbségnek, amelyet nemcsak törökök, de nagy számban romák is alkottak – az átlagosnál jóval nagyobb volt a születési arányszáma. Amit viszont bölcsen elhallgatott, hogy akinek így ajtót mutattak, azokat a NATO-tag Törökország hatodik hadoszlopának tekintették. A közös megegyezéssel megnyitott határon át augusztus végéig mintegy 340 ezren távoztak. Ekkor viszont Ankarában is betelt a pohár: hittestvérek ide vagy oda, többet már nem fogadtak. De Bulgáriában is megnőtt a zűrzavar, a hirtelen támadt munkaerőhiány a gazdaság több szektorát is lebénulással fenyegette. A nagy exodus miatt a közállapotok fellazultak, majd megrendültek, Zsivkov novemberi bukásának egyik fő okát is ebben látták. November–december folyamán az addig eltávozottak, elüldözöttek közel fele visszatért Bulgáriába, majd 1990 januárjában az új vezetés a kisebbségi jogokat hivatalosan is elismerte. De hogy a gyakorlatban ezt mennyire vették komolyan, az már egészen más kérdés. Gondoljuk el, ugyancsak 1990 januárjában Ion Iliescuék is deklarálták a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív – most hiába csodálkozunk, igenis kollektív! – jogait. Mindez most negyedszázada történt, alig két hónappal Marosvásárhely fekete márciusa előtt... Krajnik-Nagy Károly Krónika (Kolozsvár) 2016. január 25.Elfelejtett „dominókocka” (1.)KÖNYVESPOLC – Nemrégiben, még tavalyi datálással, de könyvesboltjaink kirakataiban is megjelent Kaszás Veronika impozáns monográfiája: Erdélyi menekültek Magyarországon, 1988–1989 címmel. A két évszám nemcsak a kiválasztott időszakaszt határolja be, de utal – bár áttételesen – a Trianon utáni nagy menekülthullámokra is, főként a két világháború nyomán bekövetkezett nagyarányú népesség-mozgásokra is. A budapesti Gondolat Kiadó félezer oldalas könyvújdonságának szerénykedő alcíme (Út a menekültkérdés tagadásától az 1951. évi genfi menekültügyi egyezményhez való csatlakozásig) újabb behatárolódást sejtet – szerencsére még sincs ez így. Azt, hogy netalán egy külügyi-diplomáciai aktus tudományosan módszeres körüljárásáról lenne szó csupán, nem pedig az egész kelet-európai rendszerváltás egyik korai, de a nyolcvankilences „dominóhullás” algoritmusába szervesen beilleszkedő, mi több, beletartozó, hosszabb ideje tartó folyamatáról. És itt engedtessék meg egy rövid kitérő, hogy megérthessük, miről is lenne szó. Amikor a kelet-európai rendszerváltó folyamatok 1989 nyarára Mihail Gorbacsov szovjet peresztrojkájának a hátszelében felgyorsultak, a szovjet vezető homályos elképzeléseit Lengyelországban és Magyarországon már messze túlhaladták. Varsóban és Budapesten szinte párhuzamosan, tettekben szökkentek szárba a hatalomváltás kulcsszavai: demokratikus többpártrendszer, emberi jogok, piacgazdaság. A keleti tömb ezzel lényegében kétfelé is szakadt: a Német Demokratikus Köztársaság (NDK), Csehszlovákia, Románia és Bulgária elöregedett, betokosodott, sztálinista vezetői struccpolitikával próbálták a status quót fenntartani. A hatalmához görcsösen ragaszkodó Nicolae Ceauşescu román és Todor Zsivkov bolgár főtitkár a kommunista eszmék megkopott nimbuszát a történelmi ellentétek és a nemzeti indulatok felszításával próbálta helyettesíteni. Előbbi az erdélyi magyarság, utóbbi a török kisebbség felszámolásával igyekezett a többségi nemzetet valamivel „kárpótolni”, rendszerének az anyagi-szellemi csődjét elpalástolni. Így indult el itt is, ott is a menekültek áradata. A menekültek áradata régi Achilles-sarka volt az NDK-nak is, csakhogy a Balkántól eltérően itt mint „belnémet” feszültséggóc jelentkezett. Ezért épült meg – védekezésképpen – a berlini fal, Kelet és Nyugat közé ezért húztak vasfüggönyt a Baltikumtól közel az Adriáig. ’89 nyarán a vasfüggönyt az osztrák–magyar határon felszámolták, de ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy félezernél több NDK-menekült Sopron melleti határáttörése nyomán további ezrek is, immár hivatalosan, Ausztrián át a Német Szövetségi Köztársaságba (NSZK) távozhassanak. Ehhez kellett a magyar-NDK határvédelmi egyezmény felmondása, ami már az 1951. évi menekültügyi egyezményhez való csatlakozás után amúgyis tárgyalanná vált. A csatlakozás az esztendő tavaszán megtörtént, de hatályba csak nyár elején lépett. De már akkor elég volt arra, hogy a magyarországi szabadságra készülődő keletnémetek számára igazi „meghívót” jelentsen. Ami ezután történt, azt tudjuk. Helmut Kohl kancellár szerint a berlini falból a páneurópai pikniken esett ki az első tégla. Amiről viszont nemcsak a világ, de mi magunk, az érintettek is hajlamosak vagyunk megfeledkezni, az az, hogy a genfi egyezményhez Magyarország nem a keletnémet menekültek kedvéért, hanem saját, bajba jutott erdélyi nemzettársai megsegítéséért folyamodott. És itt érkeztünk el az erdélyi menekültekhez, ahhoz a „dominókockához”, ami nélkül persze a kelet-európai rendszerváltozás úgyis megtörtént volna, csak nem ilyen váratlanul gyorsan és valamilyen másik útvonal mentén. (Folytatás a következő Szempontban) Kaszás Veronika: Erdélyi menekültek Magyarországon, 1988–1989, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015 Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár) 2017. február 4.A rendszerváltás mérnöke – Borbély Imre haláláraErich Honecker német és Todor Zsivkov bolgár kommunista pártvezér bukása után, 1989. november vége felé Borbély Imre egy temesvári baráti beszélgetésen kijelentette: most Nicolae Ceaușescu következik. Azt is hozzátette, hogy ha Ceaușescu hatalma nem dől meg még az 1989-es év vége előtt, a pártvezér akár hosszú évtizedekre is hatalmon maradhat. Ez tudniillik azt jelentené, hogy a román diktátor tanult a magyarországi, csehszlovákiai, kelet-németországi, bulgáriai eseményekből, és megtette az intézkedéseket hatalma bebiztosítására. Nehéz idők voltak. Szorult a hatósági hurok Tőkés László körül. A temesvári lelkésznek, az őt körülvevő presbitériumnak, baráti körnek és a temesvári református gyülekezetnek egyre nehezebb kihívásokkal kellett szembenéznie. A parókiát a Szekuritáté megpróbálta hermetikusan elzárni a külvilágtól, a lelkészt körülvevő csoport tagjait egyenként próbálták eltávolítani Temesvárról, Tőkés Lászlóra álarcos, késes betörők támadtak a lakásában. A bíróság elrendelte a kilakoltatását. A gyülekezet tagjai, és a hozzájuk más vallásúként csatlakozók – amilyen Borbély Imre is volt – már a vasárnapi istentiszteletekre is milicisták sorfalai között juthattak be. Ebben a nyomorúságban teljesen valószerűtlennek tűnt a Ceaușescu küszöbön álló bukásáról szóló jövendölés. A kommunista kor szülötteinek többsége nem látott túl a rendszer határain. Általános érzés volt: ebbe születtünk bele, és ebben is fogunk meghalni. Tőkés László küzdelme a megsemmisülés felé tartott, a Szekuritáté nap mint nap jobban bekeményített. Az eseményeket egy koordinátarendszerben bejelölve, és a jelöléseket összekötve szinte ábrázolni lehetett volna a megtorlás fokozódását. A vektort meghosszabbítva pedig meg lehetett volna nézni, mikor metszi a megtorlás vektora az idő tengelyét, ki lehetett volna számítani, hogy mennyi van még hátra. De ez nem volt ok arra, hogy ne tegyen meg mindenki mindent, amit megtehet. Borbély Imre nem tartozott a közhalandók közé. Ő mindenkinél tájékozottabb volt a világ dolgaiban: látta az összefüggéseket, stratégiát alkotott a Szekuritátéval való küzdelemre. Tájékozottságának, politikai éleslátásának fontos forrásai voltak a Nyugat-Németországba disszidált barátai, akik a legsötétebb időkben is ellátták folyóiratokkal, német nyelvű stratégiai, politológiai tárgyú szakirodalommal. Kiemelkedett a temesvári ellenállás kemény magjából a diktatúrák természetéről, határairól, és a határokon túli szabad világról felhalmozott tudásával. Azt azonban még ő sem gondolta, hogy éppen a temesvári ellenállási mozgalom vezet el a diktatúra bukásához. Azt sem gondolta, hogy neki és családjának is oroszlánrésze lesz a temesvári népfelkelés kibontakozásában, közvetve pedig abban, hogy Ceaușescu nem éli már meg az új évet. A beteljesedett jövendölés Mindenki megtett mindent, ami tőle telt. Imre részt vállalt abban, hogy a temesvári lelkészről szóló hírek Magyarországra jussanak. Ha sikerült találkoznia Tőkés Lászlóval, a hadviselés stratégiájából merített tanácsokat adott neki, esténként pedig – amikor a takarékosság jegyében – az egész városban lekapcsolták a villanyt, a sötétség keltette dermedtség pillanatában kinyitotta belvárosi lakása ablakát, és tele torokból felkiáltott: „Ceaușescu, România!” A pártgyűlések szlogenje elé a kiáltás körülményei tettek negatív előjelet. Aki csak hallotta, megértette, hogy kinek kell köszönni a sötétséget, a rabságot, a nélkülözést. December 15-én este nagy csomag gyertyát küldött a Tőkés László kilakoltatása ellen tüntetőknek. 16-án ott volt a lelkész védelmére összesereglett tömegben, majd bent járt a parókián, tanácsokat adott. Talán az sem a véletlen műve, hogy testvére, Borbély Zoltán állította le három társával a villamosforgalmat a templom mellett, hogy a Ceaușescu-diktatúra és a kommunizmus elleni tüntetéssé alakítsa a lelkész melletti szolidaritástüntetést. Imre még akkor sem bízott abban, hogy Temesvárról indul a romániai rendszerváltozás, amikor az első sortüzek eldördültek a városban. Hazament, és leborotválta a szakállát, hogy a Szekuritáté ne ismerje fel. Átalakulása olyan jól sikerült, hogy amikor felesége, Viki a város főterén szembement a szakáll nélküli férjével – mint később elmesélte –, az volt az első gondolata: „ezt az embert már láttam valahol”. Időben menekült egy barátjához. A Szekuritáté a munkahelyén és a lakásán is kereste. A német nyelvű középiskolai tanulmányok és a német kulturális beágyazottsága később is hasznosnak bizonyult. 1990 januárjában, amikor Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter Temesváron kereste fel Tőkés Lászlót, Imre készítette fel barátját a tárgyalásokra, és ő is tolmácsolt a felek között. Szimbólumok és jövőtervezés Borbély Imre elkötelezett magyar volt, aki a nemzeti érzései, a nemzeti szimbólumok kérdésében nem ismert tréfát. Egyszer elmesélte, hogy kamaszként hogy verte végig Zoltán öccsével a német iskola bozgorozó táborát, és hogy kapta meg a maga részét az érettségi után az iskola igazgatója is, aki nem védte meg a diákjait az etnikai alapú csúfolódástól. 1992-ben (vagy 1993-ban) az aradi október 6-ai megemlékezésre egy tekercs tenyérnyi széles piros-fehér-zöld szalaggal a zsebében érkezett, ezt tűzte az RMDSZ-elnökség koszorújára. Amikor a szövetség helyi vezetői – megriadván az esetleges következményektől – megpróbálták levenni, a testi erejét is latba vetve állt őrt a koszorú mellett. Szikrázott a szeme, látszott, hogy mindenre elszánt a szalag védelmében. Így kezdődött a nemzeti színek használata az RMDSZ-ben. De ő állította fel az aradi vértanúk tiszteletére a román parlamentet is egyperces néma csendet parancsolva, és 1994-ben elsőként szólalt fel magyarul a képviselőházban március 15-én. E példák ellenére sem volt a múltba révedő politikus. Íróasztala mellett folyamatosan a jövőt tervezte. Gyártotta az elméleteket az RMDSZ állammodelljéről, amelyben az ügyvezető elnökség lesz a kormány, a platformok lesznek a pártok, és a belső választások eredményeként felálló Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) lesz a parlament. Elmélkedett az erdélyi magyarok társnemzeti státuszáról, a háromszintű autonómiáról, Románia föderalizálásáról és a külhoni magyar állampolgárságról. Dolgozatot írt a szubszidiáris nemzetstruktúráról, amelyben a határon túli magyarok olyan erőt adnak hozzá az anyaország erejéhez, mint a világ zsidósága Izrael államéhoz. Olyan helyzetet teremtett 1992-ben, amelyben a kételkedők is megszavazták a kolozsvári autonómianyilatkozatot, és fel is esküdtek rá a város főterén álló Szent Mihály-templomban. Parlamenti képviselő volt, de nem érezte otthon magát a bukaresti törvényhozásban. Eleve kudarcra ítélt szélmalomharcnak tekintette azt a küzdelmet, amelyet egy-egy törvénycikkely kedvező átalakításáért vívott a szövetség frakciója. Az RMDSZ kormányra lépését pedig csak azzal a feltétellel támogatta, ha a magyarság áttörést hozó jogokat kap cserében. Már 1996-ban kijelentette: a hatalom korrumpálja a politikai vezetőket. Olyan romániai magyar érdekképviseletet áhított, amelynek vezetői elkötelezettek a közösség iránt, és sem rovott múltuk, sem pedig korrupt viselkedésük okán nem zsarolhatók. Tenni, amit kell Borbély Imrét nem szerette az RMDSZ vezetése. Féltek tőle, veszélyesnek tartották. A szövetségben a kis lépéses politika hívei voltak hatalmon, ő pedig nagy lépéseket javasolt. Sohasem abból indult ki, hogy mit lehet, hanem abból, mit kell tenni a kitűzött cél eléréséért. Még az általa bevezetett kifejezések is szitokszóvá váltak. Egy bukaresti magyar rendezvényen az egyik RMDSZ-es képviselő azzal mentegetőzött a másik előtt: „engem aztán igazán nem lehet helyzetteremtő politikusnak nevezni...” 1996-ban maga is látta, hogy megosztja a romániai magyar politikai elitet, ezért nem vállalta a szövetségen belüli megmérettetést az államelnökjelölti tisztségért. Azt azonban hozzátette, ha ő lenne az RMDSZ jelöltje, Románia föderalizálásának programjával szállna versenybe. Féltek tőle, ezért kiszorították az RMDSZ vezetéséből. Ő pedig csalódott volt. Azt érezte: többet tehetne a közösségéért, de nem tartanak rá igényt. Így 1996-tól már csak a Magyarok Világszövetségében kereshetett terepet a nemzetstratégiai gondolatainak. Munkája eredményeit akkor láthatta, amikor nem a magyar érdekképviseleten, nem a romániai viszonyokon múlt elméleteinek a megvalósítása: a jobboldali budapesti kormányoknak köszönhetően megtörtént a magyar állampolgárság kiterjesztése, és elindult a határon átívelő nemzetegyesítés. Hogy miben is volt más, mint a többiek? Abban, hogy racionálisan gondolkodott. Tiszták és rendezettek voltak a gondolatai, melyek mögül rendre felsejlett a tudás, a kreativitás és a bátorság. Amit állított, a mögött mindig ott volt a bizonyosság. És más volt abban is, hogy a személyes sérelmeit mindig félre tudta tenni a képviselt ügyek szolgálata érdekében. A szabadság kulcsa Úgy adódott, hogy nagyon közel kerültem a Borbély családhoz. 1989 nyarán, Tőkés László emlékezetes tévéinterjúja után a lelkésztől kijövet az utcán állt meg mellettem a fekete autó. A fél napom a Szekuritáté egyik vallatótermében telt. Próbáltak megfélemlíteni. László figyelmeztetett ezután, hogy nem szerencsés egyedül laknom, és ha már egyedül bérelek lakást, legalább annyit tegyek a biztonságomért, hogy napi rendszerességgel jelentkezem valakinél, akinek kulcsot is adok. Borbély Imre kapta meg a lakásom kulcsát. Neki kellett volna szétnéznie a lakásomban, ha egy nap nem jövök. Így váltam mindennapos vendéggé és félig-meddig családtaggá Borbélyéknál. Vittem-hoztam a híreket, és a sokat beszélgettem Imrével, Vikivel és a fiaikkal. A beszélgetések pedig afféle szabadegyetemmel értek fel. Szívtam magamba a tudást a hatalom természetéről, azokról a szempontokról, amelyek alapján a hatalmon lévők meghozzák a döntéseiket, és arról a világról, ami a szögesdróton túl van. Több olyan esetre emlékszem, hogy legyintettem egy-egy gondolatra, amit mástól hallottam. Amikor azonban Imre mondta ugyanazt, akkor már nem lehetett legyinteni rá. Mert ő soha nem mondott olyant, amit előzőleg ne rágott volna meg alaposan, aminek ne nézett volna utána, aminek a szakirodalmát nem ismerte volna. Borbély Imre tudása, tiszta gondolkodása, elkötelezettsége, bátorsága nagyon fog hiányozni az egész Kárpát-medence magyar közéletéből. Gazda Árpád | kronika.ro lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
